világ életemben bagoly voltam. már gyerekkoromban később keltem, mint a többiek és este is sokkal később lehetett csak ágyba parancsolni, mint az átlag gyerekeket.
emlékszem, a nyári szüneteket nem kis részben azért szerettem, mert tovább lehetett fent maradni: már 10 évesen is éjfél körül feküdtem csak le, elég nagy közelharc árán, és imádtam az éjszakai filmeket meg sorozatokat nézni, ami felnőtteknek szóltak. augusztusban nem győzött anyám kicsit a normalitás felé terelni, mert szeptembertől lehetett megint hajnalban kelni…
a koránkelés számomra mindig is egy rémálom volt, ha nulladik órám volt, az fizikailag fájdalmat okozott és semennyire nem tudtam odafigyelni: ezért volt nagyszerű ötlet 11.-ben az emelt szintű töri órát betenni reggel 7-re. csókoltatom azt, aki kitalálta… -.-
a késő délutáni órákon, illetve a suli utáni foglalkozásokon (kresz és elsősegély) viszont meglepően frissen vettem részt este 7-kor, 8-kor is. ahogy a középiskolai, majd aztán az egyetemi előkészítőkről is ilyen emlékeim vannak, szintén estébe nyúló tanulással.
ehhez képest mindig mindenki mindenhol a korán kelést erőlteti. mintha csak az lenne a járható út és ha nem vagy már reggel 5-kor talpon, akkor bizony el is basztad a napod és egy semmirekellő vagy. pedig jelenleg is azt veszem észre magamon, hogy érdemi munkát én olyan du. 2-től kezdődően tudok inkább végezni, akkor vagyok elememben, akkor haladok a leggyorsabban, sőt, talán 5 után még inkább, de persze a „kilenctőlötig” munkarend nem segít ebben. néha inkább hatig dolgozom, hogy befejezzek valamit és akkor másnap nyugisabban indul a reggelem.
sokáig ezért a reggeleket nem is szerettem, mert úgy éreztem, rám van erőszakolva valami, aminek nem tudok megfelelni. ma már szeretem a reggeleket, csak meg kell tanulnom, hogy mást találjak benne, mint a pacsirták. én a nyugalmat keresem, a lassú ébredést hosszú kávézással, miközben írkálok a naptáramba vagy színezek, vagy más, nyugis, önreflektív tevékenységet végzek. kell nekem idő, hogy az éjszaka után megérkezzek magamba, a testembe újra. ez így furán hangzik, de nagyjából ezt érzem a dologgal kapcsolatban.
mivel itthonról dolgozom, és konkrétan egyáltalán nem kell bejárnom sehova, tudom kicsit úgy alakítani az életem és a munkám, hogy nekem kényelmesebb legyen, még ha nem is teljesen. az elején az volt a legnehezebb, hogy annyira kifacsart szellemileg a munka, hogy hiába lett este és lehetett volna más dolgaimmal haladni, egyszerűen nem volt már agyam semmihez, kb. bedőltem az ágyba, hogy aztán másnap alig bírjak felkelni. kicsit normalizálódott a helyzet azóta, úgyhogy lassan kialakul némi egyensúly, a reggeleim nyugisabbak, az esték produktívabbak munka után is.
nagyon érdekes egyébként, mennyire belénk nevel a társadalom valamit, aminek mi lehet, hogy nem is tudunk megfelelni, ezért nem érezzük magunkat alkalmasnak bizonyos dolgokra, amik pedig nekünk természetesek és az, ahogy mi szeretnénk csinálni a dolgokat, arra meg úgy néznek, mintha valaki deviáns lenne. pedig csak másképp működünk. nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás társadalmi szinten, de ennél egyszerűbb dolgokat sem sikerül megugrani, szóval azt hiszem, semmi… mindenki ki kell, hogy tapasztalja maga, mikor a legaktívabb, aztán az már a szerencsén múlik, tudja-e ehhez igazítani a napjait.


