„… valamitől” – mondta nagyon okosan bérczesi róbert, akinél mondjuk kevesen függtek jobban pl. a drogoktól, és bár ő végül szerencsésen legyőzte a függőségét, manapság nekem is egyre inkább az az érzésem, hogy mindenkinek van olyan dolog az életében, amit függőségnek is lehet nevezni.
ha előszedem a vesszőparipám, a közösségi oldalak előtti módszeres időelbaszást, akkor egy kollektív, nagyjából az egész emberiséget érintő függőségi problémáról simán beszélhetünk, de most kivételesen ne menjünk el erre.
maradok a saját életemnél, és ha végignézem, nekem is voltak/vannak olyan időszakaim, amikor valamivel kapcsolatban a kelleténél jobban „elkap(ott) a gépszíj”. tizenéves korom végétől volt egy elég erős f1-függőségem, és azon belül is alonso-mániám, ami így utólag belegondolva tényleg elég durva volt. minden versenyhétvégén otthon voltam, a futamokat 5 centiről néztem, le se véve a szemem a képernyőről, ha hajnalban volt verseny, felkeltem, és még az időmérő idején sem lehetett programot szervezni velem. ha végül mégis úgy alakult, hogy nem látom az időmérőt, szenvedtem, mint a kutya és volt, amikor ez odáig fajult, hogy megálmodtam az eredményt, ami aztán tényleg úgy is lett. minek néztem akkor, merül fel a kérdés, ha boszorkány vagyok és tudom az eredményt.
a versenyhétvégék közötti szünetben a falat kapartam, és faltam a cikkeket, képeket kerestem, mindent tudni akartam, az egésznek a része akartam lenni.
egyetemen pl. az rtl klubhoz jelentkeztem szakmai gyakrolatra, és állítólag a belépőkártyám is megvolt már a hungaroringi versenyhétvégére, de azóta is ködös, miért is nem voltam végül alkalmas arra, hogy elvigyenek magukkal a magyar nagydíjra, a kulisszák mögé, ahova mindig is vágytam. elég erős a gyanúm, hogy nem voltam „elég kedves” a gyártásvezetővel, ami ugye azt jelenti, hogy nőként nem akartam valamit, amire csak finom távoli utalás érkezett, de én azonnal vissza is utasítottam a dolgot. hát így.
ehhez hasonlóan hosszú idejű és intenzív függést egy sorozat adott még, a mentalista, az első és egyetlen sorozat, amit igazán néztem, de akkor aztán nagyon. fejből tudtam, melyik részben mi történt, újranéztem epizódokat és teljesen a sorozatban, a sorozattal éltem. talán emiatt sem néztem nagyon másikat, nehogy ennyire beszippantson, bár tudom, hogy akkor az a sorozat miért kapott el annyira. eléggé padlón voltam lelkileg akkoriban, csakúgy, mint a főhős, patrick jane és sokat segített nekem talpraállni, nem mellesleg az ő fájdalmai és vesztesége jóval nagyobb volt az enyémnél (spoiler: megölték a feleségét és a kislányát), így a saját bánatomon picit könnyebb volt túllendülni. tulajdonképpen vele együtt gyászoltam el valamit, és ahogy az ő élete rendbejött, nekem sem volt már szükségem a sorozatra, az utolsó évadot pedig még azóta sem néztem meg.
manapság azt hiszem, nem annyira jellemző ez már rám*, bár pl. minden évben 2-3 hétre teljesen kiiratkozom a való életből, mert ráfüggök az árulók című krimi reality-re – jelenleg épp ebben az időszakban vagyok. konkrétan minden elemét imádom: a hangulattól kezve a játékmester árpa attilán át a pszichológiai részeken keresztül a zenékig. nem elég, hogy megnézek minden részt kétszer, de gyűjtöm a zenéket egy listára és most már beszélgetős csoportot is csináltam bluesky-on és néha álmodom is a játékkal. át is futott az agyamon, hogy ha mindenbe annyi energiát fektetnék, mint az árulókos… bármibe, lehet, nem itt tartanék az életben.
*elképzelhető, hogy egyeseknek, akik ismernek, felszalad a szemöldöke, mert hát ott a kedvenc együttesem (kasabian), akikkel nem nagyon tudok betelni és ami kívülről akár függőségnek is tekinthető. viszont én ezt nem igazán függésnek értékelem, hanem épp ellenkezőleg. valahogy akkor érzem igazán önmagamnak magam, mikor az ő zenéjüket hallgatom és/vagy éneklem. nemhogy elvesz abból, aki vagyok, hanem hozzátesz és a saját lényegemhez visz még közelebb, míg a függőségben inkább elveszünk és kicsit magunkat is elveszítjük. épp ezért szeretjük, de épp ezért veszélyes is nagyon és résen kell lenni, mikor ölt kóros méreteket.
kapcsolódó hívószó
-

„mindenki függ…”
-

(jelen) lenni, vagy nem lenni
a mai kor emberének legnagyobb kérdése és dilemmája ez. konkrétan az, hogy mennyire legyen jelen a közösségi oldalakon, mert ezzel együtt azt is meghatározza, mennyire van jelen a valós élet(é)ben. az online jelenlét ugyanis a valódi jelenlét rovására megy nagyon keményen.
szerencsére egyre többen ébredeznek, és veszik észre, mekkora hazugság, hogy az igazi, izgalmas élet a neten van. egyre többen jönnek rá, mennyire függővé és depresszióssá tehetnek a közösségi oldalak – elég csak a folyamatos összehasonlítgatásra és a rosszindulatú kommentekre gondolni – és egyre többen szállnak ki rövidebb-hosszabb időre, vagy akár végleg ebből az őrületből.
én is azok közé tartozom, akinek elege van a technológiából, a digitalizációból, a minket körülvevő őrületből. persze egy internetes naplón ez megmosolyogtató kijelentés lehet, így inkább pontosítom: abból van elegem, ami ma körbevesz minket, abból a tendenciából, ami manapság minden perc figyelmünkre apellál, és sosem hagy békén.a blog nem ilyen, az egy régimódi(bb) találmány és sokkal szerethetőbb. a blogolásom elkezdése mögött valójában az volt a mozgatórugó, hogy rájöttem: elegem van a social media világából. mindegyikből kollektíven.
a dolog nem mostanában kezdődött persze. régóta próbálom csökkenteni az életemben a social media jelenlétét: bizonyos fajtáját teljesen kizártam az életemből, másokat időről-időre kicsit hanyagolom, tartottam social media detoxokat és konkrétan volt, amikor azt gondoltam, a valódi megoldás abban rejlik, ha többé nem használok ilyesmit. ez az utolsó gondolat pedig nagyon felszabadítóan hatott rám. legalábbis először.
azt éreztem, hogy meg tudok szabadulni minden béklyótól és az nagyszerű lesz. amivel nem számoltam, hogy ez egyben elég magányos út is lesz, ugyanis a többi ember nem alkalmazkodott velem együtt ehhez az élethez. illetve meg sem próbált ehhez alkalmazkodni.
ekkor jöttem rá arra, hogy ha valakinek nincs egy meglévő offline kapcsolati hálója, akkor végső soron egyedül marad. nekem pedig nincsen kapcsolati hálóm. nagyjából szerintem semmilyen, de offline biztosan nincs.
a másik dolog, hogy így is sokszor kívülállónak érzem magam: valakinek, aki kő alatt él, mert a social kiírások kb. felét nem is értem. valójában nem zavar annyira, hogy fel akarnék zárkózni a legújabb tiktok senkikből vagy újabb meg újabb sorozatokból, és híreket sem olvasok, elég nekem a bsky feed, de ha teljesen elvágom magam ettől a vonaltól, tényleg nagyon el fogok veszni.
így aztán maradt az, hogy megpróbáltam az arany középutat belőni. nem törlöm magam, és néha használom is a bluesky-t, de mindezt kontrolláltan, meghatározott időben. na ez a nem könnyű. így kell(ett) egy eszköz, ami ebben segít. ez pedig egy dump phone lett, némi csavarral. de erről bővebben egy másik bejegyzésben, mert szerintem elég izgalmas út és megéri külön írni róla.
kapcsolódó hívószó -

bezzeg régen…
nem vagyok még annyira idős, mint amennyiszer igaznak érzem ezt a mondást az utóbbi időben. valószínűleg ennek az az oka, hogy az én generációm idejében annyit változott a világ, mint az elődeinknek kétszer ennyi idő alatt. őrült rohanásban van a technika fejlődése, de hogy ez jó-e nekünk, embereknek? aligha.
most a szoc.média káros hatásait nem érintem mélyen, mert hosszadalmas lenne, az viszont tény, hogy már rég nem az a fontos, hogy az internet összekössön. ezt ígérték pedig nekünk. és mi el is hittük. ehhez képest mi van ma? vitatkozhatunk egy vadidegennel nyékládházáról azzal kapcsolatban, ami nem is érint egyikünket sem. ráadásul akármerre nézünk, csak a vitatkozás, a konfliktus. mert ez pörgeti az algoritmust és lassan azt érezzük, hogy mindenki utál mindenkit. szép új világ.
napról napra jobban gyűlölöm a mai internetet, azt, amivé ez az egész korcsosult: gátlástalan cégek játszóterévé, ahol minket, mint ostoba kísérleti egereket, folyamatosan használnak és kihasználnak. nincs már mondanivaló, nincs egyediség, csak unalmas posztok, fröcsögés és hirdetések mindenfele. mi pedig mégsem tudjuk letenni. vagy ha igen, hatalmas önuralom kell hozzá. de erről majd máskor.
sokszor gondolok mostanság a „régi szép időkre”. a 2000-es meg 2010-es években még az internetre menekültem a valós világban lévő idióták elől, mára viszont már a netről kell a valós világba menekülnöm nekem és mindenkinek, aki nem akar megbolondulni.
évekig meghatározó volt számomra, hogy fórumokon lógtam, hosszú leveleket váltottam emberekkel, akiket csak netről ismertem, mégis úgy érzem, hogy jobban meg lehetett ismerni egymást, mint manapság a szoc.médián, mert a levelekben el lehetett mélyülni.
és milyen lenne számomra az ideális internet?
ott kezdődik, hogy nincs mindig kéznél, nem lógunk rajta 0-24-ben. van, aki ezt így csinálja, de ezt nem elszigetelten kéne pár embernek detox címszóval, hanem így kellene újra berendezkednünk. kevésbé lennénk irányíthatóak. és különben is: miért fontos ez a sok információ, ami ránk ömlik? csak elviszi a fókuszunkat. folyamatosan lefoglal, aztán fáradtak, kimerültek vagyunk mentálisan és nem is értjük, miért.
ezen kívül nagyon jó lenne, ha a nagy cégek nem követnék minden lépésünket, nem akarnának minden adatunkhoz hozzáférni, amit aztán eladnak hirdetőknek, miközben csinos kis adatbázist építenek rólunk.
amit megszüntetnék még: a chatprogramok. rémálom számomra a folyamatos chatelés. millió felület, mindenhol van chat. egyszerűen gyűlölöm. nem egy barátot veszítettem már el amiatt, hogy nem voltam folyton elérhető és nem gondoltam ezt egy értelmes kommunikációs formának. vagy sértésnek vették vagy egyszerűen csak nem írtak már, mert elfelejtődtem. szépen kikoptak az életemből. hogy ezek az emberek mennyire voltak igazi barátok, azt hagyjuk. persze nehéz ezzel manapság előjönni, mert nincs a környezetemben olyan ember, aki ezt értené és mindig, mikor nem válaszolok, nem vagyok elérhető, bennem van a rossz érzés, hogy a másik fél megsértődik. csakhogy ez engem mentálisan teljesen lemerít. sokszor azt érzem, hogy nem ad számomra annyit, mint amennyi energiát elvesz.
számomra ideális esetben chaten csak azt beszélnénk meg, mikor és hol találkozunk, aztán személyesen beszélnénk. meg néha valóban adódik olyan helyzet, hogy valamit megbeszélünk. viszont az esetek nagy része nem erről szól és nem igazán érdekelnek a vicces videók, a linkek, amiket én is meg tudok találni a neten, a súlytalan beszélgetések, mert a másik fél még 3-4 másik embernek írogat. rémálom, komolyan. ha emiatt antiszoc vagyok, akkor az vagyok. vagy csak nem találtam még meg azt az embert, akivel szeretnék 0-24-ben chatelni. talán van ilyen, de nagyon erősen kétlem.
néha szeretek eljátszani azzal a – számomra utópisztikus – gondolattal, hogy egyszer ez mind megszűnik és kezdhetünk mindent elölről. hátha akkor majd jobban csináljuk.
kapcsolódó hívószó