„… valamitől” – mondta nagyon okosan bérczesi róbert, akinél mondjuk kevesen függtek jobban pl. a drogoktól, és bár ő végül szerencsésen legyőzte a függőségét, manapság nekem is egyre inkább az az érzésem, hogy mindenkinek van olyan dolog az életében, amit függőségnek is lehet nevezni.
ha előszedem a vesszőparipám, a közösségi oldalak előtti módszeres időelbaszást, akkor egy kollektív, nagyjából az egész emberiséget érintő függőségi problémáról simán beszélhetünk, de most kivételesen ne menjünk el erre.
maradok a saját életemnél, és ha végignézem, nekem is voltak/vannak olyan időszakaim, amikor valamivel kapcsolatban a kelleténél jobban „elkap(ott) a gépszíj”. tizenéves korom végétől volt egy elég erős f1-függőségem, és azon belül is alonso-mániám, ami így utólag belegondolva tényleg elég durva volt. minden versenyhétvégén otthon voltam, a futamokat 5 centiről néztem, le se véve a szemem a képernyőről, ha hajnalban volt verseny, felkeltem, és még az időmérő idején sem lehetett programot szervezni velem. ha végül mégis úgy alakult, hogy nem látom az időmérőt, szenvedtem, mint a kutya és volt, amikor ez odáig fajult, hogy megálmodtam az eredményt, ami aztán tényleg úgy is lett. minek néztem akkor, merül fel a kérdés, ha boszorkány vagyok és tudom az eredményt.
a versenyhétvégék közötti szünetben a falat kapartam, és faltam a cikkeket, képeket kerestem, mindent tudni akartam, az egésznek a része akartam lenni.
egyetemen pl. az rtl klubhoz jelentkeztem szakmai gyakrolatra, és állítólag a belépőkártyám is megvolt már a hungaroringi versenyhétvégére, de azóta is ködös, miért is nem voltam végül alkalmas arra, hogy elvigyenek magukkal a magyar nagydíjra, a kulisszák mögé, ahova mindig is vágytam. elég erős a gyanúm, hogy nem voltam „elég kedves” a gyártásvezetővel, ami ugye azt jelenti, hogy nőként nem akartam valamit, amire csak finom távoli utalás érkezett, de én azonnal vissza is utasítottam a dolgot. hát így.
ehhez hasonlóan hosszú idejű és intenzív függést egy sorozat adott még, a mentalista, az első és egyetlen sorozat, amit igazán néztem, de akkor aztán nagyon. fejből tudtam, melyik részben mi történt, újranéztem epizódokat és teljesen a sorozatban, a sorozattal éltem. talán emiatt sem néztem nagyon másikat, nehogy ennyire beszippantson, bár tudom, hogy akkor az a sorozat miért kapott el annyira. eléggé padlón voltam lelkileg akkoriban, csakúgy, mint a főhős, patrick jane és sokat segített nekem talpraállni, nem mellesleg az ő fájdalmai és vesztesége jóval nagyobb volt az enyémnél (spoiler: megölték a feleségét és a kislányát), így a saját bánatomon picit könnyebb volt túllendülni. tulajdonképpen vele együtt gyászoltam el valamit, és ahogy az ő élete rendbejött, nekem sem volt már szükségem a sorozatra, az utolsó évadot pedig még azóta sem néztem meg.
manapság azt hiszem, nem annyira jellemző ez már rám*, bár pl. minden évben 2-3 hétre teljesen kiiratkozom a való életből, mert ráfüggök az árulók című krimi reality-re – jelenleg épp ebben az időszakban vagyok. konkrétan minden elemét imádom: a hangulattól kezve a játékmester árpa attilán át a pszichológiai részeken keresztül a zenékig. nem elég, hogy megnézek minden részt kétszer, de gyűjtöm a zenéket egy listára és most már beszélgetős csoportot is csináltam bluesky-on és néha álmodom is a játékkal. át is futott az agyamon, hogy ha mindenbe annyi energiát fektetnék, mint az árulókos… bármibe, lehet, nem itt tartanék az életben.
*elképzelhető, hogy egyeseknek, akik ismernek, felszalad a szemöldöke, mert hát ott a kedvenc együttesem (kasabian), akikkel nem nagyon tudok betelni és ami kívülről akár függőségnek is tekinthető. viszont én ezt nem igazán függésnek értékelem, hanem épp ellenkezőleg. valahogy akkor érzem igazán önmagamnak magam, mikor az ő zenéjüket hallgatom és/vagy éneklem. nemhogy elvesz abból, aki vagyok, hanem hozzátesz és a saját lényegemhez visz még közelebb, míg a függőségben inkább elveszünk és kicsit magunkat is elveszítjük. épp ezért szeretjük, de épp ezért veszélyes is nagyon és résen kell lenni, mikor ölt kóros méreteket.
kapcsolódó hívószó
„mindenki függ…”

írta:
hozzászólások
2 responses to “„mindenki függ…””
-
Ez a Forma 1 dolog meglepett!
Mármint, hogy alapvetően ez egy maszkulin sport és nehezen is értem miért tarthat ilyen erejű érdeklődésre igényt. Aztán arra a gonodlok, hogy a függés is szubjektív, mint mi magunk.
Mikor még a Mclaren meg a Ferrari „egy sima egy fordított” ütemben nyert úgy 97-98 környékén, akkor 2-3 évre engem is behúzott és nézegettem vasárnap délutánonként. Aztán mikor Sumi folyamatosan nyert és unalmas lett felfedeztem, hogy a zúgás a tévében mennyire jól altat. 😀
Ez a magyar nagydíjas sztori nagyon szomorú nekem. Egyrészt a dinamika és ez a klasszikus kihasználást sejtető, visszaélésre játszó attitűd borzalom :-/
Úgy, hogy Te őszinte rajongója és valamelyest szakértője is voltál ennek az egész dolognak.
Remélem kerül a delikvens is olyan helyzetbe, amikor egy seggrepacsi visszautasítását neki is hasonló módon honorálják. Valahol ez lenne a fair.-
hát, én fiúsabb érdeklődésű voltam mindig is, meg apám miatt autóbuzi is, bár azért az f1-rajongásom valójában alonso két szép szemével kezdődött, viszont utána érteni is akartam az egészet. schumi tényleg unalmas volt, és alonso volt, aki megállította. már csak ezért is megszerettem volna.
köszönöm az együttérző szavakat. sajnos az élet nem fair, ezt megtanultam és akkor ott belehaltam kicsit. most már megbékéltem ezzel. de azért essen rá egy zongora. vagy kettő. 😀
-
Vélemény, hozzászólás?