Szerző: emocionauta

  • bagolyságom története

    bagolyságom története

    világ életemben bagoly voltam. már gyerekkoromban később keltem, mint a többiek és este is sokkal később lehetett csak ágyba parancsolni, mint az átlag gyerekeket.
    emlékszem, a nyári szüneteket nem kis részben azért szerettem, mert tovább lehetett fent maradni: már 10 évesen is éjfél körül feküdtem csak le, elég nagy közelharc árán, és imádtam az éjszakai filmeket meg sorozatokat nézni, ami felnőtteknek szóltak. augusztusban nem győzött anyám kicsit a normalitás felé terelni, mert szeptembertől lehetett megint hajnalban kelni…

    a koránkelés számomra mindig is egy rémálom volt, ha nulladik órám volt, az fizikailag fájdalmat okozott és semennyire nem tudtam odafigyelni: ezért volt nagyszerű ötlet 11.-ben az emelt szintű töri órát betenni reggel 7-re. csókoltatom azt, aki kitalálta… -.-

    a késő délutáni órákon, illetve a suli utáni foglalkozásokon (kresz és elsősegély) viszont meglepően frissen vettem részt este 7-kor, 8-kor is. ahogy a középiskolai, majd aztán az egyetemi előkészítőkről is ilyen emlékeim vannak, szintén estébe nyúló tanulással.

    ehhez képest mindig mindenki mindenhol a korán kelést erőlteti. mintha csak az lenne a járható út és ha nem vagy már reggel 5-kor talpon, akkor bizony el is basztad a napod és egy semmirekellő vagy. pedig jelenleg is azt veszem észre magamon, hogy érdemi munkát én olyan du. 2-től kezdődően tudok inkább végezni, akkor vagyok elememben, akkor haladok a leggyorsabban, sőt, talán 5 után még inkább, de persze a „kilenctőlötig” munkarend nem segít ebben. néha inkább hatig dolgozom, hogy befejezzek valamit és akkor másnap nyugisabban indul a reggelem.

    sokáig ezért a reggeleket nem is szerettem, mert úgy éreztem, rám van erőszakolva valami, aminek nem tudok megfelelni. ma már szeretem a reggeleket, csak meg kell tanulnom, hogy mást találjak benne, mint a pacsirták. én a nyugalmat keresem, a lassú ébredést hosszú kávézással, miközben írkálok a naptáramba vagy színezek, vagy más, nyugis, önreflektív tevékenységet végzek. kell nekem idő, hogy az éjszaka után megérkezzek magamba, a testembe újra. ez így furán hangzik, de nagyjából ezt érzem a dologgal kapcsolatban.

    mivel itthonról dolgozom, és konkrétan egyáltalán nem kell bejárnom sehova, tudom kicsit úgy alakítani az életem és a munkám, hogy nekem kényelmesebb legyen, még ha nem is teljesen. az elején az volt a legnehezebb, hogy annyira kifacsart szellemileg a munka, hogy hiába lett este és lehetett volna más dolgaimmal haladni, egyszerűen nem volt már agyam semmihez, kb. bedőltem az ágyba, hogy aztán másnap alig bírjak felkelni. kicsit normalizálódott a helyzet azóta, úgyhogy lassan kialakul némi egyensúly, a reggeleim nyugisabbak, az esték produktívabbak munka után is.

    nagyon érdekes egyébként, mennyire belénk nevel a társadalom valamit, aminek mi lehet, hogy nem is tudunk megfelelni, ezért nem érezzük magunkat alkalmasnak bizonyos dolgokra, amik pedig nekünk természetesek és az, ahogy mi szeretnénk csinálni a dolgokat, arra meg úgy néznek, mintha valaki deviáns lenne. pedig csak másképp működünk. nem tudom, mi lenne erre a jó megoldás társadalmi szinten, de ennél egyszerűbb dolgokat sem sikerül megugrani, szóval azt hiszem, semmi… mindenki ki kell, hogy tapasztalja maga, mikor a legaktívabb, aztán az már a szerencsén múlik, tudja-e ehhez igazítani a napjait.

    kapcsolódó hívószó

  • megváltoztatható-e a múlt?

    megváltoztatható-e a múlt?

    ha valaki azt kérdezné tőlem, életem melyik óráját tekerném vissza, nem onnan fognám meg a dolgot, ahonnan legtöbben. nem egy emlékbe mennék vissza. pedig vannak olyan dolgok, amiket talán jó volna újraélni…

    mint például az első karácsonyunk, miután ide költöztünk. 4 éves voltam, és egy kis seprűkészletet kaptam. a legolcsóbb, legyegyszerűbb játékom volt, a legszebb emlékem mégis ehhez kapcsolódik. mert azon a szentestén együtt játszottunk: anyu, apu, én. nem volt semmi, csak az együtt töltött idő, a nevetés, az önfeledt óra. vagy órák. nehéz megítélni, gyerekként pedig minden hosszabb időnek tűnik. ez volt szerintem az egyetlen alkalom, mikor azt éreztem, hogy a szüleim szeretik egymást és engem. ott viszont éreztem és elhittem ezt. azóta is ilyen karácsonyra vágytam, ennek ígéretével vártam az újabbakat. de többé sosem lett ilyen.

    vagy választhatnám az utolsó jó emléket apámmal, mikor hármasban elmentünk a ligetbe, mint egy család, csónakáztunk, aztán apámmal fociztunk, együtt voltunk. nem volt persze ez már bőven önfeledt, apám akkor már elég keményen ivott, ez pedig azon ritka alkalmak egyike volt, amikor józan volt. azt pedig akkor még nem tudtam, hogy talán az utolsó alkalom. egy hónap múlva ugyanis meghalt. amiért újraélném kicsit az itteni egyik órát, az ez a tudás. hogy most már tudom: az volt az utolsó ilyen. amikor benne voltam, mégsem volt olyan jó: amikor fociztunk, odajött egy kisfiú és nem szerettem volna, hogy ott legyen. azt akartam, hogy apám csak rám figyeljen, mert olyan kevés jutott nekem így is belőle. nem akartam megint valakivel megküzdeni érte, ha épp a piával nem kellett. ahogy egyre inkább visszagondolok, lehet, ezt mégsem élném újra.

    foghatnék persze egy koncertet is, több olyan van, amit szívesen újraélnék, leginkább talán életem legmeghatározóbb koncertjét élném újra, a 2015-ös kasabian sziget-koncertet. az első egy óra elég is lenne, a csoda úgyis akkor történt meg.

    viszont ahogy írok ezekről, valamilyen szinten újra is élem őket, velem vannak, bennem vannak, így ha nem is teljesen, de valamelyest újraélhetőek emlékezéssel. ráadásul nem változtatna semmin az újraélésük. a 4 éves kori emlékem újraélésével nem változna meg a gyerekkorom, ahogy az utolsó ligetes délután sem mentette volna meg apámat. ugyanígy meghalt volna. mert meg akart halni. erre is később jöttem rá.

    kicsit depresszív lett ez az írás, így most át is térek arra, mit élnék akkor ezek helyett újra, ha tehetném. van egy óra az életemben, ahova ha visszatekerhetném az életem és máshogy döntenék, talán az azóta tartó egész életem megváltozna. kicsit nehéz erről írni túl sok konkrétum nélkül, de azért megpróbálom.

    volt az életemben egy momentum, amikor megtörténhetett volna egy nagy találkozás. valakivel, akivel biztosan tudom, hogy találkoznom kell, de a hely és az idő eléggé ellenünk dolgozik. történt egyszer, hogy én éppen eléggé kétségbeesett voltam és eldöntöttem a racionális elmémmel, hogy nincs esélyünk azon a napon találkozni. otthon maradtam és mivel fizikailag fáradt és mentálisan kimerült voltam, lefeküdtem aludni. de nem ment az alvás, nagyon ideges voltam mégis valamiért és nem tudtam lenyugodni. ekkor még mindig nem jöttem rá, hogy ez egy jel magamnak magamtól, hogy induljak el otthonról. nem mentem sehova, és nem történt meg a találkozás. aztán már estére kiderült, hogy ha elmentem volna oda, ahova egyébként mentem volna, ha nem győzöm meg magam az ellenkezőjéről, esélyünk lett volna a találkozásra.

    ha nem is kísért a dolog, de azóta is sokszor eszembe jut, hogy talán saját magam szabotáltam azon a napon. persze hiszek abban is, hogy vannak rossz időpontban történő találkozások, amik talán többet ártanak, mint használnak, én pedig akkoriban nem voltam jól lelkileg. mégis… a lelkem valamiért azt akarta üzenni, hogy menjek.
    igaz, arra sincs garancia, hogy ha elindulok, találkozunk és lehet, csak még inkább padlóra kerültem volna, ha elkerüljük egymást… de jó lenne, ha újra megpróbálhatnám.

    több év eltelt már azóta és szeretném azt hinni, lesz még esélyem. esélyünk. hogy ezekre az évekre szükségem, szükségünk volt. de minden eltelt évvel nehezebb ebben hinni.
    szóval én ezt az órát élném újra. mert azt hiszem még egy máshogy végződő találkozás is jobb lett volna, mint ez, ahol most vagyok. de talán csak túl sötéten látom ma a dolgokat…

    kapcsolódó hívószó

  • jegyzetek londonból

    jegyzetek londonból

    amikor évekkel ezelőtt angliába, még pontosabban londonba utaztam, abban az egyben voltam biztos, hogy vinni akarok valamit, amibe ha gyorsan és kapkodva is, de lejegyzetelhetek mindenféle napi történést. hol azt, merre jártunk, miket láttunk és csináltunk, hol pedig azt, milyen érzések fogtak el. ez pedig mindenképp fizikai füzet kellett, hogy legyen. ezt tudtam.

    ahogy az lenni szokott, a megoldás inkább engem talált meg, mint hogy tudatosan készültem volna rá. egy kedves ismerőstől kaptam egy mini füzetet, ami a7-es, így zsebben elfér és rókák vannak rajta. nagyon megtetszett már akkor is, de nem tudtam, mit kezdjek vele. ahogy viszont közeledett a londoni út, egyértelmű lett a sorsa, jött velem mindenhova.

    kicsit mókás, mert összesen 4 napot voltam csak londonban, de ahogy sejtettem, akadt írnivalóm. jegyzetszerűen lekapartam, merre jártunk, mit láttunk, ami azért jó, mert nem emlékeznék már mindenre, amerre megfordultunk.

    ami viszont ennél is érdekesebb: az érzések. nagyon készültem rá, mindig is nagyon szerettem angliát és vágytam arra, hogy egyszer eljussak oda. mégis kicsit vegyes volt az egész, mert bár tetszett, de mégsem volt semmi igazán új. olyan volt, mintha mindent, ami ott volt, már láttam, tapasztaltam volna. ismerős volt minden, az illatok is, a helyek is, mintha… éltem volna már ott.

    őszintén szólva azóta is kísért a dolog. annyira belémégett az, ahogy ott akkor a tavaszi fények játszottak, hogy mindig, amikor hasonlóak a fényviszonyok itthon, én azonnal angliában érzem magam. azt hittem, ez majd elmúlik, de nem enyhül. pedig ez az út lassan 10 éve volt, 2017-ben…

    kapcsolódó hívószó

  • „mindenki függ…”

    „mindenki függ…”

    „… valamitől” – mondta nagyon okosan bérczesi róbert, akinél mondjuk kevesen függtek jobban pl. a drogoktól, és bár ő végül szerencsésen legyőzte a függőségét, manapság nekem is egyre inkább az az érzésem, hogy mindenkinek van olyan dolog az életében, amit függőségnek is lehet nevezni.

    ha előszedem a vesszőparipám, a közösségi oldalak előtti módszeres időelbaszást, akkor egy kollektív, nagyjából az egész emberiséget érintő függőségi problémáról simán beszélhetünk, de most kivételesen ne menjünk el erre.

    maradok a saját életemnél, és ha végignézem, nekem is voltak/vannak olyan időszakaim, amikor valamivel kapcsolatban a kelleténél jobban „elkap(ott) a gépszíj”. tizenéves korom végétől volt egy elég erős f1-függőségem, és azon belül is alonso-mániám, ami így utólag belegondolva tényleg elég durva volt. minden versenyhétvégén otthon voltam, a futamokat 5 centiről néztem, le se véve a szemem a képernyőről, ha hajnalban volt verseny, felkeltem, és még az időmérő idején sem lehetett programot szervezni velem. ha végül mégis úgy alakult, hogy nem látom az időmérőt, szenvedtem, mint a kutya és volt, amikor ez odáig fajult, hogy megálmodtam az eredményt, ami aztán tényleg úgy is lett. minek néztem akkor, merül fel a kérdés, ha boszorkány vagyok és tudom az eredményt.
    a versenyhétvégék közötti szünetben a falat kapartam, és faltam a cikkeket, képeket kerestem, mindent tudni akartam, az egésznek a része akartam lenni.

    egyetemen pl. az rtl klubhoz jelentkeztem szakmai gyakrolatra, és állítólag a belépőkártyám is megvolt már a hungaroringi versenyhétvégére, de azóta is ködös, miért is nem voltam végül alkalmas arra, hogy elvigyenek magukkal a magyar nagydíjra, a kulisszák mögé, ahova mindig is vágytam. elég erős a gyanúm, hogy nem voltam „elég kedves” a gyártásvezetővel, ami ugye azt jelenti, hogy nőként nem akartam valamit, amire csak finom távoli utalás érkezett, de én azonnal vissza is utasítottam a dolgot. hát így.

    ehhez hasonlóan hosszú idejű és intenzív függést egy sorozat adott még, a mentalista, az első és egyetlen sorozat, amit igazán néztem, de akkor aztán nagyon. fejből tudtam, melyik részben mi történt, újranéztem epizódokat és teljesen a sorozatban, a sorozattal éltem. talán emiatt sem néztem nagyon másikat, nehogy ennyire beszippantson, bár tudom, hogy akkor az a sorozat miért kapott el annyira. eléggé padlón voltam lelkileg akkoriban, csakúgy, mint a főhős, patrick jane és sokat segített nekem talpraállni, nem mellesleg az ő fájdalmai és vesztesége jóval nagyobb volt az enyémnél (spoiler: megölték a feleségét és a kislányát), így a saját bánatomon picit könnyebb volt túllendülni. tulajdonképpen vele együtt gyászoltam el valamit, és ahogy az ő élete rendbejött, nekem sem volt már szükségem a sorozatra, az utolsó évadot pedig még azóta sem néztem meg.

    manapság azt hiszem, nem annyira jellemző ez már rám*, bár pl. minden évben 2-3 hétre teljesen kiiratkozom a való életből, mert ráfüggök az árulók című krimi reality-re – jelenleg épp ebben az időszakban vagyok. konkrétan minden elemét imádom: a hangulattól kezve a játékmester árpa attilán át a pszichológiai részeken keresztül a zenékig. nem elég, hogy megnézek minden részt kétszer, de gyűjtöm a zenéket egy listára és most már beszélgetős csoportot is csináltam bluesky-on és néha álmodom is a játékkal. át is futott az agyamon, hogy ha mindenbe annyi energiát fektetnék, mint az árulókos… bármibe, lehet, nem itt tartanék az életben.

    *elképzelhető, hogy egyeseknek, akik ismernek, felszalad a szemöldöke, mert hát ott a kedvenc együttesem (kasabian), akikkel nem nagyon tudok betelni és ami kívülről akár függőségnek is tekinthető. viszont én ezt nem igazán függésnek értékelem, hanem épp ellenkezőleg. valahogy akkor érzem igazán önmagamnak magam, mikor az ő zenéjüket hallgatom és/vagy éneklem. nemhogy elvesz abból, aki vagyok, hanem hozzátesz és a saját lényegemhez visz még közelebb, míg a függőségben inkább elveszünk és kicsit magunkat is elveszítjük. épp ezért szeretjük, de épp ezért veszélyes is nagyon és résen kell lenni, mikor ölt kóros méreteket.

    kapcsolódó hívószó

  • (jelen) lenni, vagy nem lenni

    (jelen) lenni, vagy nem lenni

    a mai kor emberének legnagyobb kérdése és dilemmája ez. konkrétan az, hogy mennyire legyen jelen a közösségi oldalakon, mert ezzel együtt azt is meghatározza, mennyire van jelen a valós élet(é)ben. az online jelenlét ugyanis a valódi jelenlét rovására megy nagyon keményen.

    szerencsére egyre többen ébredeznek, és veszik észre, mekkora hazugság, hogy az igazi, izgalmas élet a neten van. egyre többen jönnek rá, mennyire függővé és depresszióssá tehetnek a közösségi oldalak – elég csak a folyamatos összehasonlítgatásra és a rosszindulatú kommentekre gondolni – és egyre többen szállnak ki rövidebb-hosszabb időre, vagy akár végleg ebből az őrületből.

    én is azok közé tartozom, akinek elege van a technológiából, a digitalizációból, a minket körülvevő őrületből. persze egy internetes naplón ez megmosolyogtató kijelentés lehet, így inkább pontosítom: abból van elegem, ami ma körbevesz minket, abból a tendenciából, ami manapság minden perc figyelmünkre apellál, és sosem hagy békén.

    a blog nem ilyen, az egy régimódi(bb) találmány és sokkal szerethetőbb. a blogolásom elkezdése mögött valójában az volt a mozgatórugó, hogy rájöttem: elegem van a social media világából. mindegyikből kollektíven.

    a dolog nem mostanában kezdődött persze. régóta próbálom csökkenteni az életemben a social media jelenlétét: bizonyos fajtáját teljesen kizártam az életemből, másokat időről-időre kicsit hanyagolom, tartottam social media detoxokat és konkrétan volt, amikor azt gondoltam, a valódi megoldás abban rejlik, ha többé nem használok ilyesmit. ez az utolsó gondolat pedig nagyon felszabadítóan hatott rám. legalábbis először.

    azt éreztem, hogy meg tudok szabadulni minden béklyótól és az nagyszerű lesz. amivel nem számoltam, hogy ez egyben elég magányos út is lesz, ugyanis a többi ember nem alkalmazkodott velem együtt ehhez az élethez. illetve meg sem próbált ehhez alkalmazkodni.
    ekkor jöttem rá arra, hogy ha valakinek nincs egy meglévő offline kapcsolati hálója, akkor végső soron egyedül marad. nekem pedig nincsen kapcsolati hálóm. nagyjából szerintem semmilyen, de offline biztosan nincs.

    a másik dolog, hogy így is sokszor kívülállónak érzem magam: valakinek, aki kő alatt él, mert a social kiírások kb. felét nem is értem. valójában nem zavar annyira, hogy fel akarnék zárkózni a legújabb tiktok senkikből vagy újabb meg újabb sorozatokból, és híreket sem olvasok, elég nekem a bsky feed, de ha teljesen elvágom magam ettől a vonaltól, tényleg nagyon el fogok veszni.

    így aztán maradt az, hogy megpróbáltam az arany középutat belőni. nem törlöm magam, és néha használom is a bluesky-t, de mindezt kontrolláltan, meghatározott időben. na ez a nem könnyű. így kell(ett) egy eszköz, ami ebben segít. ez pedig egy dump phone lett, némi csavarral. de erről bővebben egy másik bejegyzésben, mert szerintem elég izgalmas út és megéri külön írni róla.

    kapcsolódó hívószó


  • bezzeg régen…

    bezzeg régen…

    nem vagyok még annyira idős, mint amennyiszer igaznak érzem ezt a mondást az utóbbi időben. valószínűleg ennek az az oka, hogy az én generációm idejében annyit változott a világ, mint az elődeinknek kétszer ennyi idő alatt. őrült rohanásban van a technika fejlődése, de hogy ez jó-e nekünk, embereknek? aligha.

    most a szoc.média káros hatásait nem érintem mélyen, mert hosszadalmas lenne, az viszont tény, hogy már rég nem az a fontos, hogy az internet összekössön. ezt ígérték pedig nekünk. és mi el is hittük. ehhez képest mi van ma? vitatkozhatunk egy vadidegennel nyékládházáról azzal kapcsolatban, ami nem is érint egyikünket sem. ráadásul akármerre nézünk, csak a vitatkozás, a konfliktus. mert ez pörgeti az algoritmust és lassan azt érezzük, hogy mindenki utál mindenkit. szép új világ.

    napról napra jobban gyűlölöm a mai internetet, azt, amivé ez az egész korcsosult: gátlástalan cégek játszóterévé, ahol minket, mint ostoba kísérleti egereket, folyamatosan használnak és kihasználnak. nincs már mondanivaló, nincs egyediség, csak unalmas posztok, fröcsögés és hirdetések mindenfele. mi pedig mégsem tudjuk letenni. vagy ha igen, hatalmas önuralom kell hozzá. de erről majd máskor.

    sokszor gondolok mostanság a „régi szép időkre”. a 2000-es meg 2010-es években még az internetre menekültem a valós világban lévő idióták elől, mára viszont már a netről kell a valós világba menekülnöm nekem és mindenkinek, aki nem akar megbolondulni.
    évekig meghatározó volt számomra, hogy fórumokon lógtam, hosszú leveleket váltottam emberekkel, akiket csak netről ismertem, mégis úgy érzem, hogy jobban meg lehetett ismerni egymást, mint manapság a szoc.médián, mert a levelekben el lehetett mélyülni.

    és milyen lenne számomra az ideális internet?
    ott kezdődik, hogy nincs mindig kéznél, nem lógunk rajta 0-24-ben. van, aki ezt így csinálja, de ezt nem elszigetelten kéne pár embernek detox címszóval, hanem így kellene újra berendezkednünk. kevésbé lennénk irányíthatóak. és különben is: miért fontos ez a sok információ, ami ránk ömlik? csak elviszi a fókuszunkat. folyamatosan lefoglal, aztán fáradtak, kimerültek vagyunk mentálisan és nem is értjük, miért.

    ezen kívül nagyon jó lenne, ha a nagy cégek nem követnék minden lépésünket, nem akarnának minden adatunkhoz hozzáférni, amit aztán eladnak hirdetőknek, miközben csinos kis adatbázist építenek rólunk.

    amit megszüntetnék még: a chatprogramok. rémálom számomra a folyamatos chatelés. millió felület, mindenhol van chat. egyszerűen gyűlölöm. nem egy barátot veszítettem már el amiatt, hogy nem voltam folyton elérhető és nem gondoltam ezt egy értelmes kommunikációs formának. vagy sértésnek vették vagy egyszerűen csak nem írtak már, mert elfelejtődtem. szépen kikoptak az életemből. hogy ezek az emberek mennyire voltak igazi barátok, azt hagyjuk. persze nehéz ezzel manapság előjönni, mert nincs a környezetemben olyan ember, aki ezt értené és mindig, mikor nem válaszolok, nem vagyok elérhető, bennem van a rossz érzés, hogy a másik fél megsértődik. csakhogy ez engem mentálisan teljesen lemerít. sokszor azt érzem, hogy nem ad számomra annyit, mint amennyi energiát elvesz.

    számomra ideális esetben chaten csak azt beszélnénk meg, mikor és hol találkozunk, aztán személyesen beszélnénk. meg néha valóban adódik olyan helyzet, hogy valamit megbeszélünk. viszont az esetek nagy része nem erről szól és nem igazán érdekelnek a vicces videók, a linkek, amiket én is meg tudok találni a neten, a súlytalan beszélgetések, mert a másik fél még 3-4 másik embernek írogat. rémálom, komolyan. ha emiatt antiszoc vagyok, akkor az vagyok. vagy csak nem találtam még meg azt az embert, akivel szeretnék 0-24-ben chatelni. talán van ilyen, de nagyon erősen kétlem.

    néha szeretek eljátszani azzal a – számomra utópisztikus – gondolattal, hogy egyszer ez mind megszűnik és kezdhetünk mindent elölről. hátha akkor majd jobban csináljuk.

    kapcsolódó hívószó

  • koncertek mindegy, hogy

    koncertek mindegy, hogy

    2015-től volt egy elég intenzív koncertre járós időszak az életemben. nagyrészt hiperkarma vagy bérczesi róbert egyszálgitátors koncertekre jártunk egy barátnőmmel, de olyan sokszor és annyira az első 2 sor valamelyikében, hogy egészen biztosan éreztem, bérczesi robi felismert már minket látásból.

    ez annyira így lehet, hogy volt egy este, amikor az egyik egyszálgitáros koncertje után – magam sem tudom, miért – megszólítottam, legnagyobb meglepetésemre pedig leült mellém és elkezdtünk beszélgetni. életem legszürreálisabb élménye volt, és egyben az egyik legspirituálisabb is, mert olyan dolgokat mondott, amikre azon a napon a legnagyobb szükségem volt. erre persze csak később jöttem rá.

    legnagyobb koncertélményem viszont mégsem hiperkarma, hanem az a 2 szigetes kasabian koncert, amiken ott voltam. sajnos 2015-ben ismertem csak meg őket, abban az évben addig szuggeráltam őket a távolból, hogy jöttek. aztán 2017-ben ismét. elég fájdalmas, hogy ennek is 10 éve lesz jövőre, de ugye, ki számolja…

    és hogy ebből a két koncertből melyikre mondanám, hogy az volt a leg? nem tudom. tényleg. mindkettő másért volt különleges, de egészen máhogy éltem meg őket.
    2015-ben először voltam nemcsak kasabian koncerten, hanem a szigeten is, így leginkább sokkolódtam az élménytől és csak álltam és nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. csodás volt, de lefagyasztott az egész.

    2017-ben teljesen ellentétes volt a hatás, végigtomboltam az egészet, nagyjából azt levágtam a tömegben, amit ők a színpadon, és mivel eléggé hátul álltunk, ott igencsak kilógtam a sorból. minden dalt, az újakat is első szótól az utolsóig énekeltem (ordítottam), mindet végigtáncoltam, annyira, hogy egy srác meg is állt és emelte poharát a produkciómra, sőt, 1 szám erejéig még fel is vett a nyakába, miután látta, hogy egyébként semmit nem látok a színpadból.

    voltak még kiemelkedő koncertek az életemben. pl. a 2016-os placebo koncert, 2021-ben 2 gót buli (lebanon hanover és boy harsher), amit azelőtt sose gondoltam volna, sting koncert az arénában (és a felvonulási téren még 2004-ben), ivan & the parazol koncertek, shakira koncert, illetve elég sok koncz zsuzsa koncert, meg néhány bródy, bár ezekből kevesebbre mentem volna, ha nem anyut kísérem el. ezeken kívül az „istván, a király” szinte minden feldolgozását is élőben láttuk.

    ha végiggondolom az összes bulit, amin voltam, volt köztük nagy helyszín, kicsi, ülős és állós és igazából nekem teljesen mindegy a forma, csak a tartalom érdekel. összességében azt tudom mondani, hogy azokat a koncerteket élvez(t)em mindig a legjobban, ahol ismer(t)em az összes dalt és kb. fejből tudom a szövegeket. szöveg-centrikus vagyok és ha ez nincs így, úgy érzem, nem is illek oda, mert nem szeretem eléggé az adott bandát/előadót. néha érzem, hogy ez valószínűleg túlzás, de én így működöm.

    és hogy van-e olyan banda vagy előadó, aki(k)nek minden koncertjére elmennék? igen, valószínűleg csodás lenne minden kasabian koncerten ott lenni.

    kapcsolódó hívószó

  • bookmark queen

    bookmark queen

    mindent könyvjelzőzök. mindent. ami kicsit megfog, érdekel, azt rakom is könyvjelzőbe. mindegy, hogy ez egy netes cikk vagy videó, aminek érdekel a témája (mostanság a net és főleg szoc.média káros hatásairól szólók érdekelnek a legjobban), vagy egy konkrét könyv (aminek megfog a címe, a borítója, vagy épp a szerzője), amit aztán veszek fel a to-read listámra. de lehet ez simán csak egy poszt is facebook-on hosszabb témáról. tényleg, bármi érdekel, rakom is el.

    és hogy ezeket a könyvjelzőket valaha megnyitom-e újra? szoc.médián nem, ott gyűjtögetek csak, mint egy mókus, mert az az illúzióm, hogy így meglesz, ha kell (sosem kell). a cikkek egy ideig nyitva vannak safariban a telefonon és idővel vagy elolvasom, vagy átküldöm magamnak mailben és később elolvasom. de néha a safari egyszerűen megunja 200+ lapnál és hopp, becsuk mindent. jártam már így. 2x is. nem örültem.
    youtube-videókkal sem jobb a helyzet, ott minden alkalommal megállapítom, hogy kellene több lejátszási lista téma szerint, mert a „watch later” lista aljára már el sem látok…

    viszont a könyvekkel vagyok a legbarátibb. ami a to-read listámra felkerül storygraph-on, az előbb-utóbb kiolvasásra kerül. igaz, sokszor beelőz egy könyvet 3 másik, de eléggé hangulatfüggő, mit van kedvem épp olvasni. vannak műfajok, amik bármikor jöhetnek és van, ami hirtelen felindulásból nagyon elkezd érdekelni és beelőz minden mást. de ez azt hiszem, mindenkinél így lehet.

    néha (?) zavar a káosz és azt érzem, ki kéne szórni minden könyvjelzőt, rendet tenni, de aztán nem teszem meg. talán majd egyszer…

    kapcsolódó hívószó

    u.i.: nem tudom, mi ez a kattanás nálam, hogy angol címeket adok egy magyar nyelven írt bejegyzéshez, de talán majd kinövöm. vagy skizofrén vagyok.

  • blank page

    blank page

    ülök a gép előtt, a kurzor idegesen és sürgetően villog, hogy írjak már valamit. persze lehet, csak én érzem idegesnek és sürgetőnek. akárhogy is, ez egy tiszta lap. valójában annyira tiszta lap, hogy ennél tisztább nem is lehetne…

    mert hogy itt ülök az új blogom első bejegyzése fölött. az új blogomén, ami már saját tárhelyen, saját domain névvel – amikért ezúton is köszönet egy nagyvonalú és kedves ismerősnek – készül, emiatt komolyabb, mint az eddigi próbálkozások. komolyabban is illene vennem. jól meg is kellett fontolnom, belevágjak-e. húztam-halasztottam, de úgy döntöttem: belevágok.

    az elhatározásban nagy szerepe volt a hivoszo.hu-nak is, ami keretet adna az írkálásnak, és ez most emiatt is tiszta lap. mindig szerettem volna írni, sokszor neki is futottam, de mindig abbamaradt a dolog, mert nem volt határidő, néha téma sem, így semmi nem volt, ami „rákényszerített” volna az írásra. közben szeretnék többet írni, hogy ebben is fejlődjek. van-e erre jobb módszer a hívószónál? szerintem nincs. de ennyit akkor a blogomról.

    a tiszta lapról egyébként nekem is – mint mindenkinek – az újrakezdés jut eszembe, amiről pedig az, hogy valamiért szeretjük valamihez igazítani: január elseje, minden hónap elseje, a hét első napja, a nap eleje. bármibe fogunk, azt szeretjük így időzíteni. pedig mivel ér kevesebbet bármilyen időpont? jó és felszabadító lenne valahogy átlépni ezeken és elengedni azt a tudattalan törekvést, hogy ha az ember valamibe bele akar kezdeni, valaminek a kezdetét meg kell hozzá várnia.

    legyen erre jó példa ez a blog-kezdés és bejegyzés, ami egy random csütörtök délután született. mert mindent bármikor el lehet kezdeni. na meg, mindjárt lejár a válaszadásra szánt határidő.

    kapcsolódó hívószó